B A R A mesél: Irigység – a „plakátos pályázat” margójára

Volt egyszer egy „plakátos pályázat”, talán hallottatok róla, a szlogenje úgy szólt, hogy „Álljon meg egy novellára!”. Az első húsz helyezett műveit az ország több helyén, megállók plakátjain olvashatja a közönség. Két művel pályáztam, és bár sajnos nem kerültem be az első húsz közé, de ez a történet nagyon a szívemhez nőtt. Talán nem meglepő, hogy ebben is benne van a Balaton. 💙

Mottó: Az irigység létünk kiolthatatlan velejárója, ami bármikor, bármilyen formában alakot ölthet. Akár egy fiatal, egyedülálló lány fejében, az idős szomszéd házaspárral szemben. De hogyan lesz az irigységből csodálat? Erről szól ez a történet. 

Szégyellhettem volna magam azért, mert irigy voltam a szomszédaimra. Egy idős házaspár volt: Kálmán bácsi és Lujzi néni. Vagy talán Lenke. Soha nem beszéltünk, csak illedelmesen köszöntünk egymásnak jövet-menet. 

Irigykedtem a házukra. A Balaton mellett, egy csodás, terméskőből épült házban laktak, egészen közel a parthoz. Ahogy persze én is, hiszen csak egy telekkel laktam távolabb a tótól, de ellentétben velük, én fiatal voltam és egyedül éltem. Egy Kádár-kockában, ami valaha nyaraló volt.

Irigykedtem a kertjükre. A kerítésen piros vadrózsa futott végig, és mindenhol burjánzó gyümölcsfák és virágok sorakoztak. Sőt, még veteményeskertjük is volt. Az én kertemben csak fű nőtt.

Irigykedtem az önfeledt életükre. Esténként, amikor kint ültem a teraszon, mindössze egy pohár rozé társaságában, gyakran hallottam őket beszélgetni és nevetgélni. Halk zene szólt, és a tuják lombjai között néha megpillantottam a sziluettjüket, ahogy táncoltak a teraszon. 

Irigykedtem arra, hogy boldogok. Ahogy arra is, hogy valószínűleg évtizedek óta együtt vannak, és még mindig szerelmesek. 

Aztán egy kora májusi napon minden megváltozott.

Először csak a csendre figyeltem fel. Se egy gondtalan nevetés, se egy kedves szó. Semmi sem hallatszódott át a szomszédból. Néma csönd. Pár nappal később észrevettem az autókat és a fekete ruhába öltözött ismeretlen alakokat a házuk előtt. Az utcára lépve megszólítottam egy idősebb asszonyt, ő mondta el: Lujzi néni meghalt. Elaludt álmában. Milyen szép halál – gondoltam. 

Nem tudtam, hogy mitévő legyek. Mégiscsak illene részvétet nyilvánítanom. A dilemmát egy levél oldotta meg, amit a postás véletlenül az én postaládámba dobott be az övék helyett. Így hát vettem a bátorságot és átmentem.

A kapu nyitva volt, mégis félve nyitottam be rajta. A bácsi a teraszon ült és olvasott. Amint meglátott, elmosolyodott.

– Jó napot, elnézést, véletlenül hozzám dobták be egy levelét! – hebegtem, és átnyújtottam a sarkain már kissé meggyűrődött borítékot. 

– Köszönöm! 

– Részvétem a felesége miatt! – bukott ki belőlem.

– Köszönöm! Kér egy kávét? Pont most főtt le. 

Nem kifejezetten szeretem a kávét, de úgy éreztem, nem mondhatok nemet. Leültem vele szemben és beszélgetni kezdtünk.

Sok mindenről mesélt, de főleg a feleségéről. És arról, hogy mennyire szerették a Balatont. Én alig beszéltem, de egyáltalán nem zavart.

Irigyeltem a múltját és irigyeltem a jelenét.

Irigyeltem azt a kifogyhatatlan derűt, ami benne lakozott.

Másnap egy tál eperrel jött át hozzám.

Harmadnap én mentem hozzá egy kis lecsóval, mert említette, hogy mennyire szereti. 

Minden nap beszéltünk. Egyszer, a teraszán ülve a hatalmas levendulabokorra tévedt a tekintetem a kertben. Káprázatos, lila színben virágzott, hatalmas dongók és kergetőző lepkék vették körül. 

– A feleségem kedvence volt. Június közepén született, amikor a levendula is virágzik – mondta, ahogy elkapta a pillantásomat. – A vitorlásunk neve is Lavande. Azt jelenti franciául, hogy…

– Levendula – fejeztem be a mondatot helyette. – Igen, láttam a hajójukat a kikötőben. 

Irigyeltem a soha véget nem érő szerelmüket. 

Telt-múlt az idő, míg egy nap a kikötőben sétáltam, és megpillantottam Kálmán bácsit, ahogy éppen kihajózni készült a Lavande-del. Tomboló szél fújt, a hullámok a köveket csapdosták. A hírekben is bemondták, hogy vihar közeledik a főváros felől.

– Kihajózik? Ilyen időben? Hatalmas vihar lesz! – figyelmeztettem.

A bácsi csak intett egyet kedvesen. A szél az arcomba fújt pár kósza tincset a hajamból. Bár már szinte teljesen elvirágzott, mégis levendulaillat szállt a levegőben. 

– Vigyázzon magára! – szóltam a bácsi után, mire ő szelíden rám mosolygott.

Egy könnycsepp csillant meg a szemem sarkában.

A vihar kora este érte el a Balatont. A vizet türkizkékre, az eget feketére festette. A viharjelző sárga fénye vészjóslóan villogott a távolban.

A Lavande soha többé nem ért partot. 

Aznap délután láttam utoljára, ahogy Kálmán bácsit is.

Irigyeltem, ahogy élt. És most már azért is, ahogy távozott.